Azt főztem, amit a férjem kért…

[A kép margójára] Csak én vagyok ufó, hogy nem nagyon kérdezem meg a családtagokat, hogy mit főzzek?

Nem mintha nem érdekelne, hogy mit ennének, hanem, mert tudom, hogy kb. hasonló válaszokat kapnék, de leginkább tudom, hogy mit ennének: valami finomat.

Mikor ezt a képet láttam, sokan kommenteltek, hogy az a baj, ha meg nem kérdezik meg, akkor esetleg olyat főznek, amire utána húzzák a szájukat a többiek, vagy nem eszik meg. Először nem értettem, hogy hogyan lehet olyat főzni, amit nem szeret a család, aztán elgondolkoztam, hogy ez nálunk miért van másként?

 

 Én nem szoktam olyat főzni, amit nem szeretnek.

 

Gyerekkoromban nagyon válogatós voltam, konkrétan rosszul voltam jó néhány ételtől, de nálunk szereted-nem szereted ez van, nincs más, ez volt a családi mottó. Akkor megfogadtam, hogy ha egyszer felnövök, soha többé nem eszek olyat, amit nem imádok! De nagyon!

Hiszen a világban annyiféle étel van, olyan változatosan lehet étkezni, hogy nem vagyok hajlandó soha többet „menzakaján” élni! Tudom, hogy sokan szeretik, de én rosszul vagyok a tökfőzeléktől vagy a krumplifőzelék vagy zöldbabfőzelék is brrrrr…

 

Aztán külföldre költöztem, családot alapítottam, és egy egészen újfajta kulináris világba csöppentem.

 

Önálló háztartást kezdtem el vezetni, és bár akkoriban még csak 1-2 dolgot tudtam főzni, a többit szakácskönyvből próbálkoztam, de nagyon boldog voltam, hogy végre olyan ételeket tehetek az asztalra, amik teljesen a szájízem szerint valók. Például a rakottkrumplit is átalakítottam, mert utáltam a tejfölt, de ezt már korábban említettem.

 

De – és itt jön a lényeg – nem egyedül éltem, ezért össze kellett hangolnunk kettőnk étkezési szokásait.

 

A titok a kommunikáció. Megbeszéltük, hogy ki mit szeret és főleg, hogy mit nem szeret enni! Utána ennek szellemében lehet kísérletezni, de soha nem sértődtem meg, ha 1-1 próbálkozásra nemet mondtak, bár ilyen nem volt gyakran, mert valahogy együtt alakult ki az ízlésvilágunk, így nem tudtam olyat főzni, amit én szívesen ettem volna, a család többi tagja pedig nem és én voltam az első, aki azt mondta, hogy na ezt meg lehet enni, de nem imádjuk, így többet nem csinálok.

 

Később volt alkalmam egy újabb ország (ezúttal Dánia) gasztrokultúrájába is bepillantani, ahol nagyon sokat tanultam arról, hogy maradékot nem dobunk ki, hanem átalakítjuk, feldolgozzuk és újra asztalra tesszük, ráadásul egy olyan család vendégeként (6 hónapig), akik kifejezetten jómódúnak számítanak. Igazán tanulságos félév volt.

Később aztán úgy alakult, hogy elváltam és hazatértem Magyarországra, majd újra férjhez mentem. Az új kapcsolatban újra meg kellett tanulni, hogy ki mit szeret enni és mit nem, de ez valahogy természetesen jött. A két kisebb fiam már ebbe született, de náluk is figyelembe veszem a kialakult és átalakuló ízléseke (tegnap még szerettem, de ma már nem – ismerős?)

 

Persze vannak olyan ételek, amit a család egy része szeret, de valaki nem.

 

Ilyenkor nem csinálok belőle nagy ügyet, az illetőnek készítek valami mást. Például a nagyfiam utálja a ragus (bolognai mártás) gnocchit (ami vicces, mert ő olasz, de mégsem kedvel sok olasz ételt, amit a testvérei igen, akik nem olaszok). Persze nem akarok magamnak túl sok plusz munkát, így szervezéssel és előre gondolkodással (lásd menütervezés) úgy oldom meg, hogy egy általa kedvelt ételből máskor többet főzök és egy adaggal mindig lefagyasztok ilyen helyzetekre:

 

• Mikor tudom, hogy 2 nap múlva ennénk vacsorára gnocchit, akkor kiveszek neki a mélyhűtőből pizzatésztát vagy szaftos malachoz 1 porció kész sertéssültet
• és figyelek, hogy aznapra legyen friss szendvicskifli vagy zsemle, amit vagy veszek, vagy sütök, ami azért jó, mert akkor abból tud vinni másnap a suliba is ebédre (ő rám ütött korai finnyásság tekintetében, nem menzás, minek fizessek, ha nem eszi meg, mint én annó és egész nap éhes lenne, inkább itthonról viszi a változatos kajákat, amire utána ácsingóznak az osztálytársak :D)

 

 

Szóval szerintem egy családban egyébként is nagyon fontos a kommunikáció, ez igaz a kaja terén is. Ezért nálunk nincs olyan, hogy valakinek úgy kell megennie egy ételt, hogy ne mondja közben, hogy „ez isteni!”.

 

Minden étkezés legyen egy igazi kulináris élmény!

 

Ennek megfelelően nálunk úgy alakult, hogy én tálalom ki az ételt a tányérokra. Nem nagy munka, már rutinból jön, tudom, hogy ki mennyit eszik, ennek megfelelően osztok (és így főzök is, vagy annyit vagy direkt 1-2 adaggal többet, ami megy a fagyasztóba), figyelek, hogy szép legyen a látvány is, persze nem díszítgetek feleslegesen, mégsem vagyunk étterem, de:

az fontos, hogy sokféle szín, íz és textúra legyen a tányéron!

 

 

Így egyébként sokat lehet spórolni is,

 

…mert nem kell annyi hús például, ha többféle-sokszínű a köret, ha sokféle (de egymással harmonizáló) ízek vannak az ételben. Ez nem jelent plusz munkát szinte, pikk-pakk kész van, és az asztal sem lesz tele lábasokkal (vagy éppen tálakkal, amibe kiszedném az ételt, így növelve a mosogatnivaló mennyiségét), és nem fordul elő az sem, hogy 2 óráig panírozok 20 szerelt húst, azt befalják, a rizs meg megmarad.

 

Az étteremben sem eszünk fejenként 4 szeletet, csak 1-2-t, nem?

 

A többit meg tálcán lefagyasztom és 2 másik alkalommal nem kell vele bíbelődni és koszolni. Az meg természetes, hogy nem egyedül panírozok, hiszen ez egy jó családi móka, közben megbeszélhetjük az élet dolgait, az iskolai kalandokat stb. De még sorolhatnám a praktikákat, azaz majd szépen lassan sorolom is 😀

 

Egyszóval nálunk így alakul a kreatív menütervezés. Ha van kedved, kövess minket Liával, hétről-hétre új menütervezeteket osztunk meg Veletek, attól függően, hogy éppen mi akciós! És akkor soha többet nem kell feltennetek a kérdést, hogy “De mi a csudát főzzek??“