Hogy ez miként illik bele egy egyetemistáknak és frissen különköltözőknek szóló blogba? Hát egyszerű: ritka, mikor az albérletbe egy egyetemista egyedül költözik be, a koleszban is együtt kell élni másokkal, és a különköltözéskor is legtöbbször a párjával költözik össze egy fiatal, mert egyedül nehezen engedheti meg magának a “Nagybetűs Életet”.

 

Ha együtt élünk valakivel, jó ha vannak előre lefektetett szabályok…

 

…vagy már a kezdetektől úgy alakítjuk ki a dolgokat, hogy az mindkét (vagy több) fél számára jó legyen!

 

Tegnap jutott eszembe ez a téma, miközben én éppen írtam, a férjem meg krumplit pucolt a vacsorához.

 

Elgondolkodtam azon, hogy milyen szerencsés vagyok. Hogy nekem olyan férjem van, aki “segít”. És később sem hagyott magamra  a vacsorakészítéssel, hanem amíg én felvágtam a krumplit a püréhez, ő elmosogatott, aztán én elkezdtem a krumplipürét, ő addig elpakolt, majd cseréltünk, ő fejezte be a pürét, mert isteni, ahogyan készíti (majd megosztom veletek a mi különleges olaszos, parmezános, selymes és lágy krumplipüré receptünket).

Ahogyan így egymás keze alá, egymást kiegészítve dolgozunk, pont arra gondoltam, hogy nagyon jó csapat vagyunk!

 

Tényleg szerencsés vagyok – gondoltam -, aztán meg az ötlött az eszembe, hogy miért nem lehet minden háztartásban így? Miért alakulnak az otthoni életben egyenlőtlenül az erőviszonyok? Miért hárul majdnem minden háztartási teendő és a gyerekek körüli elfoglaltság a nőkre és anyákra?

 

Persze, mert a férfi dolgozik.

 

Puff neki, a nők is. De valahogy mégis így alakul a legtöbb a családban. Persze itt a fiús anyák is ludasok, mert kiszolgálják a fiaikat, meg az apák is, akik évszázadok óta rossz példát mutatnak stb. stb.

De egy kicsit maguk a nők is, mert szinte erejükön felül próbálnak teljesíteni még a kapcsolat legelején, amikor megtörténik az összeköltözés.

 

 

Mert hiszen mekkora öröm, szinte “megtiszteltetés”, hogy a párunk hajlandó összebútorozni velünk, és ilyenkor egyből jön a teljesítménykényszer: csakazértis megmutatjuk, hogy mi milyen háziasak vagyunk! Milyen ügyesen takarítunk és főzünk!

És szeretettel szedegetjük össze a férfiak szétszórt holmiját, a szennyesét, de még a büdös zoknikat is, és a bennünk lévő anyai ösztön először tör felszínre, hogy eleget tegyünk a “kicsikénk” minden igényének. Az elején…Aztán meg csak nézünk, ha a végén minden ránk marad és neki eszébe sem jut segíteni. De miért is tenné? Hiszen mi alakítottuk így az elején, ő miért változtatna bármit is a maga kárára? Sőt, észre sem veszi, hogy rajtunk mennyi teher van,d e ez nem az  hibája.

Van egy nagyon vicces videó a témában, ezt ki ne hagyjátok!

 

 

Ez is egy tendencia már: a lányok nem akarnak összeköltözni senkivel,

 

…pont azért, mert nem akarnak “rabszolgákká válni”. Pedig elég lenne az elején lefektetni a szabályokat, meghúzni a határokat, megbeszélni a teendőket, hogy később senkit se érjem meglepetés.

 

 

WC deszka és fogkrémtubus

 

A két mumus. Én 4 fiúval élek együtt, miért lenne evidens, hogy le kell hajtani? Én emiatt nem balhézok, sőt. Az egy másik dolog persze, hogy jobb úgy lehúzni a WC-t ha lehajtjuk a deszkát és a fedelét is, hogy a víz spriccelésekor ne kerüljenek a klotyóból bizonyos baktériumok a levegőbe, amik aztán a közös wc-fürdő esetében a fogkefénken landolhatnak…

 

A fogkrém tubus..hát igen. Bosszant, ha valaki középen nyomja be?

 

Meg lehet beszélni még az elején, hogy ki hogyan szokta/szereti, de érdemes problémának tekinteni a későbbiekben? persze, hogy nem. De vannak pillanatok, amikor az embernek annyi gondja-baja van, hogy ezen is ki tud akadni. vegyük figyelembe a másik véleményét! Ha ez neki fontos, akkor tegyük meg érte!

 

Nálunk másban is működik a csapatmunka

 

A férjem például nagyon lelkesen seper, aztán meg ott hagyja a seprűt is, azzal együtt, amit összeszedett. Én eleinte ezen bosszankodtam, aztán meg arra gondoltam, hogy de jó, hogy legalább ennyit megcsinál, simán hozom a lapátot és befejezem a munkát.

Vagy például, amíg nem fogy el a szárogatóból a lecsepegett, elmosott tányérok és fazekak hada, én nem állok neki  a mosogatásnak. Néha egész pokoli torony is kialakul, de sebaj. Ez a fiúk dolga, amibe férjem néha besegít.

 

Még egy dolog eszembe jutott: van, hogy ő elkezdi rendszerezni a mosogatnivalókat, beáztatja a poharakat, én meg arra járok és elmosogatok. Csapatmunka, mondom.

 

 

Néha mondják a fiúk, hogy segítenek nekem.

 

Én erre azt válaszolom, hogy nem nekem segítesz, mert ez nem az én dolgom. Csak azért, mert én vagyok az egyedüli lány a házban, nem rám hárul minden háztartási teendő, hanem ez közös ügyünk. A kicsi: Beni (5 és fél éves) még “fejlesztés” alatt van, mondja nekem, hogy:

“de én nem szeretek pakolni/takarítani!”

Mire én:

“Miért, azt hiszed én szeretek? Hát nem. De ha nem csináljuk meg, akkor ki fogja?”

Vagy:

“nem tudom, hogyan kell”

“Hát én sem úgy születtem, hogy tudtam….”

 

Egyszóval fontos az összeköltözés (vagy közös albérletbe költözés) előtt:

  • a teendők felmérése. Igen, nem biztos, hogy pontosan tudja valaki, aki eddig a szüleivel élt, hogy milyen típusú teendők vannak egy lakásban, háztartási munkák stb. Egyeztessétek le, hogy mi az amit mindketten utáltok megcsinálni. Mondjuk mosogatás: akkor kezdjetek el gyűjteni egy mosogatógépre. Egyetemistáknál mondjuk ez nem lehetséges, akkor viszont egyenlően kell elosztani.
  • a feladatok leosztása. Ti döntsétek el, hogy lesz-e “férfimunka” vagy “nőimunka”, de a lényeg, hogy Nektek jó legyen és senki nem érezze azt, hogy többet tesz a másiknál. Ha csak nem szívesen teszi. De ismét felhívnám a figyelmet a kezdeti rózsaszín ködre! Ha az elszáll, akkor is szívesen csinálsz meg mindent, amit most “vállalsz”? Nem fogsz neheztelni a másikra, hogy ő meg kevesebbet csinál??
  • a kommunikáció! Beszéljétek meg még az elején a dolgokat, de ne legyen semmi kőbe vésve, alakítsátok rugalmasan a “szabályokat”.
  • Még egyszer mondom: a legfontosabb a kommunikáció! Azt is beszéljétek meg előre, hogy kit mi zavar a legjobban, mire figyeljen a másik, illetve, hogy milyen kompromisszumokat vagytok hajlandó kötni (lásd WC-deszka esete).

 

Kisgyermekes anyukák! Nagy a Ti felelősségetek!

 

De nem csak a kisgyermekesek, hanem úgy általában az ANYUKÁK! Vagy APUKÁK! Soha nem késő elkezdeni otthon a háztartási teendőkbe bevonni a gyerekeket, kiskamaszokat vagy akár kamaszokat (mondjuk náluk nem merném elkezdeni…)

 

Ne neveljünk Mama Hotel lakókat!

 

Akikkel aztán senki nem szeretne együtt élni! Akik elvárják, hogy kiszolgálják őket, akik nem hajlandóak részt venni a lakás körüli tevékenységekben. És soha nincs elég korán ezt elkezdeni! A maga módján egy egy éves kisgyerek is tud segíteni. De ez egy külön cikk lesz majd 🙂

 

Hotel Mama

 

Addig is éljen a csapatmunka!

 

Ha úgy érzed, hogy túl sok van rajtad: üljetek le és beszéljétek meg. Ha ennek ellenére nincs segítség, akkor jöhet a sztrájk. Vagy a házimunka kiszámlázása 😀 Egy kiskamasz is hamar megérti a házimunkába való besegítés fontosságát, ha kap róla egy szép kövér számlát, aminek az összege a zsebpénzéből kerül levonásra .

 

Érdekel Benneteket a téma? Hogy hogyan lehet motiválni a “lakótársakat” és megosztani a munkát?

 

Ha tetszett a bejegyzés, köszönöm, ha megosztod. Ha van kedved tovább olvasni, a bejegyzés alatt hasonló cikkeket találsz, nézd meg őket, hátha valami még felkelti az érdeklődésedet. Hamarosan részletes beszámolóval jelentkezem, hogy hogyan sikerült az itthoni ballagási ebéd, és megosztom a tapasztalataimat, amik jócskán lettek! 😀

Ha szeretnél praktikus háztartási tippeket, akkor lájkold a facebook oldalunkat, minden héten hasznos tanácsokat osztunk meg Veled!